Keresés a weboldalon

Kezdőmondat nem kezdőknek. A muzeológus is ember

Balaton. Kezdőmondat nem kezdőknek. A muzeológus is ember

2017.06.09

Nem tudunk elszakadni a munkánktól, bárhol is dolgozzunk. Egy apró részlet, egy szó, egy hangulat elég ahhoz, hogy összehasonlítsunk. Még akkor is, ha szabadságon vagyunk. Ilyen a világ. Hogy ez vajon baj, vagy nem, talán nem is fontos. Szerintem, régen se volt másképp.

Albert Camus egyik hőse regényírásba kezdett. Nehezen haladt, igazán sehogy sem, de mégis ötven oldal kézirata volt már. Mégsem jutott előre a történetben, ugyanis az a bizonyos ötven oldal a kezdőmondat variációival volt tele. Ami megmondja, hol, mikor, kicsoda mit. A felütés, amiről szó van, mely nélkül mintha nem is mennénk tovább. Vagy inkább arról, hogy egy jó kezdés már kíváncsivá tesz. Mint olvasó, a regényírástól távol álló ember, én inkább úgy vagyok vele, hogy amikor a könyvesboltban állok a többismeretlenes egyenlet előtt, akkor a kötészet fizikája miatt nem a kezdőmondat kerül a szemem elé. Ráadásul még háklis is vagyok, többek közt a betűk formája, a sorok sűrűsége, a lapok színe mind befolyásol. Legtöbbször a kezdőmondathoz el se jutok, a könyv közepén eldöntöm, kosárba teszem-e a könyvet vagy keresek másikat. Persze a muzeológusnak, és most ne sokat babráljunk a fogalommal, gyorsan mondjuk ki, a kiállítást készítő embernek, erről is a múzeum jut az eszébe, nem is a múzeum, hanem annak egyik feladata a sok közül, az ismeretátadás, egyik formájaként pedig a kiállítás.

A muzeológus is ember. Szeret kizökkenni, szabadságra menni, fagyizni, lófrálni, finom irsai olivért inni, piacra járni, kedvesét átölelni, mosolygni, beszélgetni, egyszóval csupa józni. De közben azért muzeológus marad, nem picit, nagyon. Például félve megyek be mindig egy kiállítást megnézni. Több dolog miatt is. Vagy azért, mert nagyon nagyon jó és nálunk is lehetne ilyet, vagy azért, mert épp ellenkezőleg.

Szabadságon vagyok és természetesen múzeumokba is ellátogatunk, de most az észrevétlen, számomra nagyon nagyon jó dolgokról írok néhány szót. Nem kiállításokról, hanem apró mozzanatokról és nem is igazán múzeumokról. Hanem a jó felütésekről, a középről és a hangulatokról. 

A felütés

A sárvári huszárkiállítás első terme

Amikor a sárvár huszárkiállítást terveztem, egy valamit mindig tudtam és szem előtt tartottam. A kiállítást ne azzal az anyaggal kezdjük, ami miatt az egész kiállítás egyáltalán létrejött, az legyen a közepén. 1983-ban a Nádasdy huszárezred tisztjei a múzeumnak adományozták tiszti étkezdéjük emlékeit. Evőeszközök tömkelege, serlegek, festmények. Ha ez nincs, ma nem lenne huszárkiállításunk. Mégsem ezt az egységet választottam kiállításkezdőnek, természetesen lehetett volna így is, mégis a fegyverek mellett döntöttem, méghozzá tömegesen, persze rendezetten, úgy múzeumi módra kiállítva. A vendégből indultam ki, aki amikor azt hallja, huszárok, egyből a szablyára, a színes egyenruhára, a lovasrohamokra gondol. Én biztosan. Ha helyette egy tiszti étkezdével találkozunk, meglepődünk, ami persze nem baj, de a várakozásunkban csalatkozunk. Ezért van nálunk egyenruha, fegyver az első teremben. Nem azt jelenti mindez, hogy végig a vendég kegyét keressük, épp ellenkezőleg. Nem romantikus képet festünk a huszárokról. A felütés is a téma kidolgozását, célunk megvalósítását segíti, ugyanis egyre beljebb haladva feszültségek tömkelege várja a nézőt. Egy kedves, kellemes, a várakozásnak megfelelő első mondat után személyes sorsok, tragikus családtörténetek, harctéri szenvedések következnek. És persze közben a helytállás. Mindennek fényében egy kincstárhoz hasonlóan berendezett, csillogó, villogó terem mindezzel kontrasztot alkot. A fegyvertár valóban fegyverek gyűjteménye, de ezek a fegyverek a harcban szereplő katona fegyverei. Egy olyan katonáé, aki bármikor meghalhatott csata közben. Ma ebből egy múzeumban azt látjuk, hogy szépen megtisztítva, elrendezve sorakoznak egymás mellett. Jó ránézni. Utána azonban egyszer csak rájövünk, a fegyverekkel öltek. A felütés nem öncélú volt.

Az örvényesi malomnál

A muzeológus is ember. Ő is nyaral, mint én most a Balatonnál. Kirándultunk is és ellátogattunk Örvényesre, ahol egy 13. századi templomra bukkantunk, benéztünk az ajtó üvegén, jól látszottak az évszázadok. Amiért mégis ez a blog egyáltalán megszületetett, az ott volt a domb alján. Egy malom, éppen gyerekek hada volt a kertjében. Látszott, hogy jól érezték magukat, persze már szendvicseztek. Emlékszem, mikor diák voltam, imádtam ezeket a szendvicseket. Mondjuk ma is, ezt munkatársaim tanúsíthatják, amikor saját zsemléjükből kunyerálok egy falatot. Visszatérve a malomhoz, egyszer csak egy kedves mosolyú, világosbarna köpenyes úriember lépett hozzánk és kérdezte, szeretnénk-e megnézni a malmot. Az ifjú párral együtt, akik szintén akkor érkeztek, szabadkozni kezdtünk, á dehogy, látjuk, ki van írva, ma szünnap van. Semmi gond, a gyerekek előre bejelentkeztek, és ha Önök már itt vannak, nekem nem probléma az a plusz fél óra – volt a válasz. Micsoda felütés! A vendéglátás természetes megnyilvánulása. Az igazi első mondat azonban ezután következett, miközben a gyerekek vidáman heverésztek a fűben. Hogyhogy eddig nem jártak itt? 1055 óta áll ez a malom.

Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Kérdéssel kezdeni bátor dolog. Mégis jól működik. Szinte letoltak minket, nem? Le, bizony. Nem mondhatok mást, de fantasztikusnak találtam. Ami utána jött, az előtt is le a kalappal. Nem feladata a blognak, hogy ajánljon, de ha arra járnak, nézzenek be az örvényesi malomba. Megéri. 

Egyszóval, egy jó első mondat, egy átgondolt első terem nagyon fontos. Talán még a regények első szavainál is fontosabb. Mindent meghatároz. Nem spórolhatjuk meg, erre építünk fel mindent.

A középről

A kövesdi templomrom Aszófőnél

A korábbi huszárkiállításunkban minden fal fehér volt, mely az évek során itt-ott repedezett, feketébe hajlott. Az újban a falak színét is megváltoztattuk. Világoszöld, mélyebb zöld, szürke és kék. A szürke, inkább fekete, de ezt meszelt falaknál nehéz elérni, mégis magyarázatot kíván. Nem bonyolítottuk túl, a szürke egy katonadinasztia történetét kereteli. Eredeti dokumentumok segítségével mondjuk el, hogyan alakult egy család sorsa, miképp indult a sikertörténet, hogy végül mindkét fiú meghaljon a fronton. Dokumentumok sárguló papíron, elbírják az értesítést kinevezésekről, kitüntetésekről, házasságról, de a halálról is. Nincsenek itt fegyverek, nincsenek szemléltető anyagként a vitézségi érmek, az érdemkeresztek, a rangjelző csillagok, zubbonyok. Csak a sárguló papírok szürke keretben szürke falon. A vendégre bízzuk, hogy érzi-e, miről van szó. Fehér falon mindez csupán papírok halmaza lett volna, de így működik. Vendégkönyvi bejegyzés szól róla.

Hiába jó a felütés, ha utána nem történik semmi. Ezért játszunk az installációval, ami nem önmagáért van, hanem a vendégért. Az örvényesi malomban az installáció nem több mint az eredeti maga és még néhány apróság. A malomrészben ott találjuk a lisztek különféle fajtáját, a molnár szobájában a szemes kályha, ágy és egyéb berendezés mellett a zab, az árpa, a rozs és búza szára, termése. Minden, ami kell. A téma meghatározza, hogyan állítjuk ki. Ne bonyolítsuk, de mindig gondoljuk át.

Örvényestől nem messze kis földúton jutottunk el az Aszófő melletti, egykor Kövesd falu templomának a romjaihoz. Falak egy tisztás közepén, tető nincs. Nem messze a bejárattól néhány mondatban olvassuk a lényeget az Árpád-kori templomról. Ez a néhány mondat elég ahhoz, hogy amikor körbejárjuk a romokat, majd a falak közt is teszünk egy sétát, mindent értsünk. Hol volt a szentély, a kegyurak hol ültek a mise alatt. Úgy szoktuk mondani, semmi fakszni. Akit érdekel, az megtudhatja, mi állt itt egykor, akit csak a hangulata nyűgöz le, az is megkapja, amit várt. Csend és nyugalom, a nap süt, a szél csendes morajlásra készteti a hatalmas fák leveleit. Egy templomban és környékén járunk, egykor temető is volt itt. Csak az tudja, aki elolvassa a pársoros táblát. De aki azt észre sem vette, ő is egy kicsit megnyugszik itt. Mert ez egy ilyen hely. Szembesít. 

Hangulatok

A pálos kolostor romjai Nagyvázsonynál Takács-Reichardt Gabriellával és ovisokkal

Múzeum a kastélyban. Ez nem játék. Képzeljük el, hogy szabadságunk alatt elmegyünk egy várkastélyba, várba és ott modern művészeti kiállítást találunk. Tudom, van ilyen, és nekem ez milyen nagy csalódás volt! Tartsanak konzervatívnak, vagy éppen másnak, mindegy, de ha azt mondják, elmegyünk egy kastélyba, egy kúriába vagy egy ismert személy egykori otthonába, ott az nézzen velem szembe, ami ott egykor volt, vagy legalább hasonló. Angliában ez könnyű, ott még a gyepről is elmondják, kik taposták egykor. Magyarországon ez szinte lehetetlen. Egy parasztház esetében még ez könnyű, bár lehet, hogy most a néprajzosok megköveznek, ezért annyit mondok, könnyebb. A Nádasdy család esete azonban mutatja, mennyire nehéz ma egy kastély egykori életének a rekonstrukciója, nemcsak az eredetiségről van már szó, hanem a történetekről, a régi hétköznapokról, az ott élőkről. A hangulatot mégis meg kell teremteni. Nálunk, Sárváron most ez a szalonsor, ahol festett falak közt sétál a vendég a bútorok között. Persze épp a magyarországi kastélyok alkalmasak arra, hogy megmutassák, mit is jelentenek a rendszerek nagy változásai.

Aki egy történelmi helyet mutat be, bizony meg kell küzdenie a feladattal. Nem tudja a régit elővarázsolni, de a felnőttek legtöbbje olyan, mint a gyerekek. Elég egy fakard és már lovagnak érzi magát. Tudom, szoktam én is vívni. Elég egy papírcsákó, egy kis bajusz, egyből huszárok, rosszabb esetben belga nyomozók leszünk. Néhány bútor, néhány fegyver és már elindul a fantáziánk. A romok között már vívjuk csatáinkat, orrunkat simogatja a konyhák illata. Nagyvázsonyban pedig még az állatok is ott vannak, a szamár, a ló, a juh. Nem kell több. Pedig van. Ha kedvünk szottyan, az erdő közepén még a pálos kolostor monumentális romjai is visszavisznek minket az időben.

Az utazás ugyanis erről szól, a kilométerek térben, a helyszínek évszázadokon át röpítenek. Nem tudjuk pontosan milyen volt, de sejtjük. Könnyebb nem, sőt talán nehezebb. Nekik egy nap a következő település, nekünk egy nap négy, hiszen hazafelé ne felejtsünk el benézni még a közeli bevásárlóközpontba is!


Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Takács Zoltán Bálint

múzeumigazgató, történész, turkológus
A múzeumot a tárgyak alkotják, de emberek hozzák létre.

takacs.zoltan@nadasdymuzeum.hu

Hírlevél

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 2563 embernek.
Ha érdekel a történelem, a Nádasdyak élete, a huszárok vagy csak bepillantanál egy múzeum mindennapi életébe, érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.

Iratkozz fel most! »



Kövessen minket!



Huszármúzeum

Mi vagyunk a huszárok!
Állandó kiállítás

100 éve történt

Képeslapok az első világháborúból

Sárvár Anno

Sárvár története a képeinken

Huszárok a neten

A Nádasdy Ferenc Múzeum Huszárgyűjteménye

Iratkozzon fel most hírlevelünkre!

Miről szól a hírlevél?

A legfrissebb blogok

2017.09.26

Köszöntéstől Sárvárig és párosan tovább

Másfél évtizede minden év szeptemberében múzeumpedagógiai évnyitóra ker...

2017.08.24

Mikor lesz újra trendi?

A kérdés a múzeum oldaláról kifejtve úgy hangzik: melyik történelmi kort...

2017.07.26

A távol a közel

Ahhoz hogy valamire vigyázzunk, először szeretni kell. Ahhoz hogy elhiggyük,...

2017.06.09

Kezdőmondat nem kezdőknek. A muzeológus is ember

Nem tudunk elszakadni a munkánktól, bárhol is dolgozzunk. Egy apró részlet,...

Szépkártya elfogadóhely

OTP, MKB, K&H