Keresés a weboldalon

Fényérzékenyek vagyunk?

Fényérzékenyek vagyunk?

2017.08.18

A nyári melegben hűtőszekrények, légkondicionáló berendezések, valamint háztartási gépek, világítótestek egy pillanat alatt szinte dísztárgyakká alakulhatnak át egy vihar miatt. Előkerülnek a gyertyák, mécsesek, egy régmúlt kor világítóeszközei.

Egy-egy ilyen bosszantó esemény lehetőséget ad arra, hogy áttekintsük, mivel s hogyan világítottak egykor Sárváron.   

Az talán köztudott, hogy az emberiség történetének kezdetén a meleget adó tűz egyben világításra is szolgált. Az éjszakai sötétségből adódó veszélyek, félelmek ellen az ősember előbb a villámcsapások, tűzvészek nyomán keletkezett tüzet használta, majd rájött, hogy maga is előállíthatja azt. A világítást évezredekig a nyílt láng szolgálta, a paraszti világban szinte a közelmúltig.

Azonban hamar különvált a két funkció. A szurokba, gyantába vagy viaszba mártott ronggyal betekert fadarabok, a fáklyák, korábbi nevén szövétnekek, valamint a fáklyához hasonló nevű fokla, azaz a meggyújtott, villás faágba, vagy más tartóba állított fapálcika a legelterjedtebbnek világítóeszköznek számított hosszú időn át, hiszen sok alapanyagot nem igényelt. A gyertyák drágasága miatt a legszegényebbek mellett a tehetősebbek is használták, mind belső, mind külső világításnál. Fáklyával világítottak a vonuló katonák, az utakon járók, de az ünnepségeknek is elengedhetetlen szereplője volt a fény. Persze, a nyílt láng óriási veszélyeket rejtett magában, még a legkörültekintőbb használatnál is gyakoriak voltak a tűzvészek, Sárvárt a XIX. század első felében három nagy tűzvész pusztította el (1802-ben kétszer, valamint 1829-ben is). 

Mit rejt Aladdin csodalámpája?

Sokáig nem találtak megoldást a lángok kordában tartására, a kicsi, főként olajjal, zsírral töltött mécsesek, amelyeket az ókor óta ismertek, szintén nyílt lánggal működtek. Az agyag vagy fém mécsesek szintén évezredekig maradtak használatban, és annyira jellemzőek voltak bizonyos térségekben, hogy történetek, mesék főszereplőivé is válhattak. Aladdin csodalámpájából kibúvó csodatévő dzsinn az ember életét szebbé varázsoló fény szerepét szimbolizálja.

Hazánkban a XIV-XV. századtól kezdett szélesebb körben elterjedni a gyertya, de a méhviaszból késztett világítóeszközt korábban is ismerték. A viasz azonban drága volt, sőt a parasztoknak ezt dézsma vagy ajándék címén földesuraiknak kellett beszolgáltatniuk. Ezért a szegényebbek inkább faggyúgyertyát használtak, vagy maradtak a fokla és a mécses használatánál. A gyertya szó maga ótörök eredetű, a yar- = fénylik kifejezésre vezethető vissza, és azt bizonyítja, hogy használata a magyar népnél is korán megkezdődött. Főként templomi szertartások elengedhetetlen kelléke volt, a keresztény vallásban kiemelt szerepében talán az őrződött meg, hogy az ókori keleten a fényt gyakran isteni tisztelettel vették körül. Persze a gyertya használatát a gazdagabb nemesek és polgárok körében is megfigyelhetjük. 

Gyertyák tükörben a sárvári múzeum szalonsorán

A lángok védelmére korán készítettek gyertyatartókat, valamint lantornás (marhabendő borítású) majd üvegfalú lámpásokat. A gyertyatartó a viasz lecsöpögését akadályozta meg, valamint lehetővé tette a kényelmesebb hordozást. A remekművű gyertyatartók a házak, paloták díszítésére, tulajdonosuk vagyonának kifejezésére is szolgáltak. A lámpások négyoldalú, zárt, egyik oldalon nyitható ajtóval rendelkező kis készségek voltak, tetejükön egy szellőzőnyílással és fogantyúval. Éjjeliőrök, utazók számára optimális eszközök voltak, hiszen zárt faluk megvédte a környezetet a tűzvészektől, a lángot a huzattól.

A dalban is megénekelt híres petróleumlámpa a XIX. század második felétől került be a használatba, és még a villanyvilágítás megjelenését követően is a szegényebbek számára sokáig ez maradt az egyetlen világítóeszköz. Az áramszolgáltatás a XIX. század végétől kezdett terjedni, azóta általánossá vált a háztartásokban. Az villamos áram eleinte fényt szolgáltatott, később egyre több otthoni gépet, majd szórakoztató berendezést is rákötöttek a hálózatra. Így történhetett meg, hogy ma már létezni sem tudnánk nélküle, hiszen ennek segítségével meghosszabbíthatjuk nappalainkat, a munkahelyi és otthoni munkánkat segíti, a szabadidő hasznos eltöltését szolgálja és még számtalan felhasználási formája lehet. Nem csoda, hogy egy áramszünet esetén tanácstalanok és bosszúsak leszünk. 

„Ég a gyertya, ég, el ne aludjék”

Már Nádasdy Tamás sem szerethette a sötétséget, mert számadásaiban rendre találkozunk gyertya használatával. 1544. január 25-én a sárvári várban vacsorához felvitt gyertyát 3 dénárért számította meg a számtartó. Március 27-én Sennyey Ferenc tiszttartó 60 dénárért vett gyertyát. Egy font (kb. fél kilogramm) gyertya ekkoriban 4 dénárba került, és elég gyakran, néha két-három naponta is vásároltak belőle 1-2 fontnyit. 1547 márciusának végén Bécsben Perneszith György által kiutalt pénzből gyertya mellett gyertyatartókat is beszereztek, amelynek ára 37 krajcár volt.

A családi levelezésben is említésre került nemegyszer a gyertya küldése, vásárlása. Sárkány Antal 1550-ben Bécsben olvasó gyertyát vásárolt Kanizsai Orsolyának, 1557. november 10-én Nádasdy Tamás levelével együtt küldött gyertyát „szerelmes Orsikájának”. 

Lámpás a sárvári múzeum gyűjteményében

A reneszánszkori várépítkezések során Nádasdy nagyméretű ablakokat vágatott a középkori vár falaiba, hogy még több fény áramolhasson be azokon a belső terekbe. A reneszánsz ember szerette a fényt, a világosságot, nyilvánvaló, hogy a sárvári vár termei, különösen azok, amelyek vendégfogadásra is alkalmasak voltak, jobban megvilágítottak lehettek. Az esti órákban ezért gyertyacsillárok, az udvaron pedig falikarokban elhelyezett mécsesek, fáklyák vagy lámpások tehették biztonságosabbá a közlekedést, és elviselhetővé a sötétséget.

Nádasdy Pál halálát követően, 1633. október 20-án Sárváron felvett leltár szerint a tárházban a sok lószerszám és fegyverzet mellett egy ezüst gyertyatartó is volt elhelyezve hamvvederrel. Nyilván értékes lehetett, ha a kincstárban tartották, talán a család egyik ősétől maradt meg.

A várkápolnában – bár működésére a korból nincs adat – szintén gyertyát használhattak. Nem ismerjük viszont a városlakók világítási módszereit, csak feltételezzük, hogy a gazdagabb polgárok szintúgy viasz- vagy faggyúgyertyával „gyújtottak világot”, a kevésbé tehetőseknek faggyúgyertya, olajmécses, lámpás, esetleg fokla jutott. Különösen veszélyesek voltak ezek az eszközök a vályogból épült, szalma-, nád- vagy fazsindelytetős házakban. A hadak dúlásai mellett többnyire ezek és a nyílt tűzhelyek okozták a tűzvészeket.

A gyertyák kastélybeli használata továbbra is általános maradt, egészen a XIX. század végéig, XX. század kezdetéig. Bizonyítja ezt a rengeteg gyertyatartó, amelyek a múzeumi gyűjteménynek is részét képezik. A barokk kortól kezdve rendszeresen alkalmazták a tükrök fényerőt javító képességét, nagyméretű tükrökkel szegélyezték a falakat, vagy, mint ez a kiállításon is látható, üvegfelületű tálakra helyeztek el többkarú gyertyatartókat. A feltehetően Franciaországban, a XIX. század második felében készült ezüst-üveg tálon két, szintén ugyanitt, ugyanekkor készített gyertyatartót láthatunk. A rajta látható levesestállal együtt a Rosenberg-műhelyből származik. A Telemakhosz-szobában látható 18. századi barokk kandallókészletnek két gyönyörűen kidolgozott, szőlőfürtökkel, puttócskákkal díszített gyertyatartó is a részét képezi. Antik istennőkkel is gyakran találkozhatunk gyertyatartó szerepkörben. Nem ritkák az állati és növényi motívumok sem.  

A termekben a mennyezetről hatalmas gyertyacsillárok lógtak, amelyek, bár fényt adtak, füstjükkel szennyezték a falfelületeket, valamint szúrós szagot is áraszthattak. Fényerejük pedig a tükrökkel sem lehetett olyan nagy, hogy megkönnyítse a látást. 

Már csak egy kattintás…

Fényérzékenyek vagyunk?

A XIX. század második felében érkezett a hír, hogy az Egyesült Államokban több tudós munkájával megszületett az otthonokban is használható elektromos áram. Thomas Alva Edison feltalálta többek között a szénszálas izzót, amely sokkal nagyobb fényerőt biztosított bármilyen gyertyánál. A szénszálat később wolframmal cserélték fel, ezzel a villanykörte sokkal tartósabb és még nagyobb fényerejű lett.

Míg korábban a közvilágításban gyenge fényt biztosító olajat vagy gázt használtak, a villanyárammal működtetett lámpatestek sokkal erősebb fénnyel világították be az utcákat. Nem kellett lámpagyújtogatót alkalmazni, aki esténként a botjával végigjárva az utcákat, felgyújtotta a lámpákat, reggel pedig ugyanígy eloltotta azokat. Gombnyomásra kivilágítható volt a város.

Sárváron nem tudunk közvilágítás létezéséről az 1900-as éveket megelőzően. Míg a nagyvárosokban, így Szombathelyen is alkalmazták a gázlámpákat, Sárváron ilyen nem volt. A gázvilágítás megvalósításához ugyanis lepárlóra, légszeszgyárra lett volna szükség, ez azonban ilyen kis városban nem volt gazdaságos. A belváros tehát éjszakánként teljes sötétségbe borult, amely kedvezett a balesetek kialakulásának, valamint a rosszban sántikálóknak.

A városba először elektromos áram az 1896-ban felépített ikervári vízierőmű beindulását követően, 1897-ben érkezett. Több lakás és üzem bekapcsolódott a hálózatba. Villanyt használt az Ella Műmalom is. Valószínűleg Lajos bajor herceg is úgy döntött, hogy várkastélyát átállítja a modernebb energiaforrásra. Akik nem engedhették meg maguknak, hogy lakásukat ilyen módon világítsák ki, azok megmaradtak a gyertyánál, petróleumlámpáknál, olajmécseseknél.

Az elöljáróság 1902-ben kötött szerződést Vármellékkel közösen a Vasvármegyei Elektromos Művek Rt.-vel (VEMR), amelyben kérvényezte a közvilágítás kiépítését a vállalattól. A fontosabb utcák mentén 100-130 méterenként állítottak fel oszlopokat, amelyekre ún. egész éjjeles égőket szereltek fel. Ez azt jelentette, hogy estétől reggelig világítottak. 1904-ben a vasútállomás közelében felépítették a sárvári villanytelepet, amely további fejlesztési lehetőségeket biztosított a városnak. A következő években a lakosság kérésére már bővíteni kellett a hálózatot, a terjeszkedő város új utcáiba is be kellett vezetni a közvilágítást. A kétszeri községegyesítés (1903, 1913) nyomán az egykor még különálló falvakat is be kellett kapcsolni az áramszolgáltatásba. 1910-ben és 1913-ban is szerződést módosítottak a VEMR-rel a hálózat bővítése miatt. Anyagi okokból azonban a mellékutcákat gyakran csak féléjjeles, azaz éjfélig működő izzókkal szerelték fel.

Az első világháborút követő években is folyamatosan napirenden volt a hálózat bővítése, főként a kiépülő Kertváros lakói várták el az elöljáróság támogatását utcáik közművesítéséhez, azonban a város gyakran elutasította a kérést, mivel nem volt megfelelő anyagi fedezete hozzá, ezért a kérelmezőkre igyekezett hárítani a kiépítés költségeit. Mégsem térhetett ki a fejlesztések alól, és némi vonakodás után hozzájárult a Kertváros villamosításához. 

Fényérzékenyek vagyunk?

A magánlakások áramellátását nem tudjuk ilyen pontosan nyomon követni. A legtöbben szegényes jövedelmüknél fogva nem voltak képesek kigazdálkodni a bekötés és a havi számla díját, ezért nem vezettették be lakásaikba az áramot. Maradt a petróleum és a gyertya.

Az elektromos hálózat kiépítése a szocializmus évei alatt állami-tanácsi irányítással működött. A város továbbra is az ikervári állomásról kapta és kapja az áramot. Lassan 100 %-ossá vált az utcák közvilágítása, valamint a lakások legtöbbjébe is bevezették a villanyt.  

Eltűntek, vagy a dísztárgyak közé kerültek a petróleumlámpák, lámpások, a szépen megmunkált gyertyatartók. Helyettük egyszerűbb kivitelű, funkcionális lámpatestek vették át a fényadó szerepét. Aztán lassan az is kiderült, hogy az energiával takarékoskodni kell. Ez nem új keletű találmány, nagyanyáink is rendszeresen arra okítottak, hogy a lakás azon helyiségeiben, ahol nem tartózkodunk, oltsuk le a villanyt. A 30-as években Lakatos Jolán 4. évfolyamos polgáristát is arra nevelték az iskolában, hogy takarékoskodjon az árammal, jól bevált körtét használjon. Ma ezt az energiatakarékos izzók biztosítják számunkra.

Igen, fontos a fény, a jó láthatóság, de kell, hogy tudjuk, nem terjeszkedhetünk a végtelenségig. A viharok alkalmával leszakadó vezetékek, megszűnő áramellátás megmutatja, hogy még ma is ki vagyunk szolgáltatva a természet erőinek. Amikor órákig, napokig nincs áram, szinte már nem is tudjuk, mit kezdjünk magunkkal, mindennapi tevékenységeink annyira az elektromos ellátástól függnek. Aztán rájövünk, hogy milyen jó is egy személyes beszélgetés, amit a tévézés és a csetelés miatt egyre jobban elhanyagolunk, hogy gyermekeink a tabletek és számítógépes játékok helyett egymással is tudnak játszani, hogy a közvilágítás által szinte láthatatlanná változott éjszakai égbolton milyen gyönyörűen ragyognak a csillagok, és hogy az egyetlen szál gyertyának is milyen fénye és meleget adó hatása van. 

Pedig ez a cikk sem születhetett volna meg elektromos áram nélkül. Szükség volt rá, hogy a gépem működjön, hogy az internetet segítségül hívjam az adatok felkutatásához a villannyal világított irodában, közben az áram által hajtott hűtőben hűtött italt kortyoltam. A fényképezőgép akkumulátorát, hogy a képeket el tudjam készíteni, szintén árammal töltöttem.

Persze, hogy szükség van elektromos áramra, de vegyük észre azt is, hogy az anélkül töltött percek is kellemessé tehetők, hasznosan eltölthetők. Ahogy egykor őseink is tették a gyertya vagy a mécses fénye mellett…

 

Irodalom

Lakatos Jolán háztartástan füzete. Nádasdy Ferenc Múzeum Dokumentumgyűjteménye II. 77.88.1
Károlyi Árpád – Szalay József: Nádasdy Tamás nádor családi levelezése. Bp., 1882.
Dabóczi Dénes: Az ezüsttáltól a kádig. Sárvár, 2015.
Reichardt Gabriella: Nádasdy Pál javai Sárváron 1633-ban. In. Honismereti Híradó. Sárvár, 2009. 1-2. sz.
Kumoroczi L. Bernát – M. Kállai Erzsébet: Kultúrtörténeti szemelvények a Nádasdiak 1540-1550-es számadásából. Bp., 1959.
Laky József: A lámpa históriája. Bp., 1988.
Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára V.K. 68. a. Sárvár Nagyközség iratai 88-89. Közvilágítási iratok. 


Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Egy megosztással munkánkat is segíted. Köszönjük!

Szibler Gábor

történész-muzeológus
A történelem nem unalmas, hanem felfedezésre váró ismeretlen világ.

szibler.gabor@nadasdymuzeum.hu

Hírlevél

Ezért is küldünk hírlevelet jelenleg 2563 embernek.
Ha érdekel a történelem, a Nádasdyak élete, a huszárok vagy csak bepillantanál egy múzeum mindennapi életébe, érdemes egy kattintással feliratkozni hírlevelünkre.

Iratkozz fel most! »



Kövessen minket!



Huszármúzeum

Mi vagyunk a huszárok!
Állandó kiállítás

100 éve történt

Képeslapok az első világháborúból

Sárvár Anno

Sárvár története a képeinken

Huszárok a neten

A Nádasdy Ferenc Múzeum Huszárgyűjteménye

Iratkozzon fel most hírlevelünkre!

Miről szól a hírlevél?

A legfrissebb blogok

2017.09.26

Köszöntéstől Sárvárig és párosan tovább

Másfél évtizede minden év szeptemberében múzeumpedagógiai évnyitóra ker...

2017.08.24

Mikor lesz újra trendi?

A kérdés a múzeum oldaláról kifejtve úgy hangzik: melyik történelmi kort...

2017.07.26

A távol a közel

Ahhoz hogy valamire vigyázzunk, először szeretni kell. Ahhoz hogy elhiggyük,...

2017.06.09

Kezdőmondat nem kezdőknek. A muzeológus is ember

Nem tudunk elszakadni a munkánktól, bárhol is dolgozzunk. Egy apró részlet,...

Szépkártya elfogadóhely

OTP, MKB, K&H